Plébánia

Papjaink

Miserend

Elérhetőség

Urnatemető

Képv. testület

Hitoktatás

Közösségek

Zenei élet

Ökumené

Karitász

Alapítványok

Havi egy könyv

Cikkek

Archív

Gyerekkuckó

Angelico

 

 

 

Látogatások száma az oldal indulása óta:

Hozzáadom ezt a lapot a kedvenceimhez!

Eseménynaptár

< Július

HKSzCsPSzV
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

2018

Hirdetések

Kitekintés



Szent Skolasztika kórus

Próbáink: Minden pénteken 17:45-től a plébánia hivatalában.
Gregorián szentmise minden hónap második és negyedik vasárnapján ½ 11-kor.


Örömmel fogadunk soraink közé éneket, gregoriánt, Egyházat szerető fiatalt, felnőttet!

Dr. Nádasi Alfonz OSB (1909-1997) és a
Szent Skolasztika kórus (1949-)


Ki volt dr. Nádasi Alfonz?


Szent Benedek

Bencés pap, gregorián tudós, és görög-latin szakos tanár volt. A soproni bencés gimnázium kórusát vezette, amikor Kodály Zoltán megtisztelte bizalmával.
Harminc éven át hetente együtt olvasták imádkozva a Bibliát, az egyházatyák illetve klasszikusok írásait eredeti görög vagy latin nyelven.


„Minden ember prizma mások számára” – írta Alfonz atya Kodályra emlékezve.


dr. Nádasi Alfonz

Nádasi Alfonz tanár úr azok számára, akik ismerték, a legtisztább prizma volt. Szellemi gazdagsága, lelkének belső jósága, megalkuvást nem ismerő szilárd jelleme, tudománya és hivatásszeretete példamutató volt. Nem véletlen, hogy Kodály őt választotta lelki atyjának, bizalmas barátjának és munkatársának, akivel harminc éven át hetente együtt imádkozva olvasta a Bibliát és az egyházatyákat eredeti görög, vagy latin nyelven.
Nádasi Alfonz sokoldalú tevékenységének egyik lényeges területe a liturgia szolgálata volt, ahogyan ő nevezte:
„az Egyház ősi zenei anyanyelvével”,
a gregorián énekkel.


„Két énekkarom volt a gimnáziumban (a józsefvárosi bencés gimnáziumban) a nagy énekkar, a 120 személyes, és az 52 személyes, a Scola Benedictina - mondta ő maga a visszaemlékezéseiben.


Szent Benedek

Alfonz atya bátorságának és találékonyságának köszönhetően a szerzetesrendek és egyházi iskolák feloszlatása után is megmaradhatott a fiúkórus a liturgia szolgálatára, amelybe az apákat, az anyákat és a testvéreket is bevonta.
Az igényesebb preklasszikusokat és a gregorián mise változó részeit a fiúk énekelték, a Scola Benedictina – amelynek létszáma akkorra már százra növekedett -, a többiek az állandó részeket. Az ÁVO ezt természetesen nem hagyhatta.
„A második órán az apákkal már jött az ÁVO, hogy ha még egyszer összehívom őket. Akkor velük együtt engem is elvisznek. Erre természetesen nem mertem az ő érdekükben vállalni tovább. És akkor jöttek ők maguk, és azt mondták: Mondd, a hölgyekről is szó volt? Nem? Akkor ezentúl ők énekeljenek!” - Így beszélte el Alfonz atya a Szent Skolasztika kórus létrejöttét.

Ezzel a kórussal – velünk –próbált 1949-től élete végéig minden héten, és énekeltünk a szentmiséken. Komolyan vette az „imádkozzál és dolgozzál” bencés életformát.

A próbákat is imádságnak tekintette.
Ha egy új tag jött, mindenkinek a következőket mondta:
„Ez nem énekkar, hanem imádkozó liturgikus énekes közösség. Ha szeret imádkozni, és van benne áldozatkészség, szívesen fogadjuk.” Többen felvetették, hogy nem tudnak kottából énekelni. Nem baj, mondta, és mindenkinek megtanította a relatív szolmizációt. A latin szöveget mindig lefordította, és ha szükségét látta, rövid magyarázatokat is fűzött hozzá. Így értettük is, hogy mit éneklünk.

Kodály, amíg élt, figyelemmel kísérte és tanácsaival segítette a kórust. Első felesége, Emma asszony halála után azt kérte, hogy minden évben a felesége halála évfordulóján mondott gyászmiséken a gregorián Requiemet énekeljük. Kodály mindig kezében a graduáléval követve az éneket imádkozott.

Utolsó alkalommal 1966.november 22-én mise után odajött hozzánk megköszönni a szép éneket. Mindennel meg volt elégedve, és azt mondta, legközelebb odafentről fogja hallgatni. Így is lett.

Kodály halála után Alfonz atya szorgalmazta, hogy amikor minden évben, halálának évfordulóján szentmisében emlékezünk meg róla, a mélyen hívő zeneszerző és tudós kifejezett kívánságának megfelelően a gregorián Requiem hangozzék fel.
Alfonz atya volt az, aki erre az alkalomra az egész országból összehívta a szerzeteseket, kispapokat, az egyházi iskolák növendékeit, és más énekeseket, hogy valamennyien együtt imádkozzunk. A mai napig, március első hétfőjén este hatkor felzeng a gregorián a Mátyás - templomban.

Magyarság és kereszténység számára elválaszthatatlan volt.

A magyar szellem zsenialitása szerinte abban áll, hogy a valódi értéket úgy tudja átvenni, hogy ne csak megőrizze, hanem továbbfejlessze. Erre tanított minket is. Sohasem esett az írástudók árulásának bűnébe, sohasem pályázott olcsó népszerűségi babérokra, mert ő Mester volt.

„Aki tanításban éli életét, annak kell, hogy vasoszlop elvei legyenek” – nyilatkozta Alfonz atya egy interjúban. Alfonz atya pontosan tudta, hogy nem divat az elveinkhez egy életen át hűségesnek maradni, de ő egész életében ragaszkodott az elveihez, hitét mindig megvallotta és példát mutatott nemcsak a tanításban, hanem a hétköznapok minden pillanatában is. Ő gyémántkeménységű, bátor ember volt, tudta, hogy szellemi gyökerei nem a földben, a földi származásban, s az embereket egymás ellen uszító földi történelemben vannak, hanem a Lélek mindenkit szeretettel összevonzó láthatatlan, de nagyon is valóságos hazájában.

Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint Kodály, ha élne, hogyan vélekednék a mai magyar egyházzenéről, így válaszolt: „Úgy, mint 1923 óta, a hazai zenei forradalom évétől mindvégig. Örült az apostoloknak, de a nemzettudat rongálóinak tartotta azokat, akik a templomi, iskolai énekgyakorlatba bevitték a középszerűt és az ízléstelent ahelyett, hogy figyeltek volna az apostolokra. Egy ország zenei nevelését sohasem lehet teljesen megoldani, viszont nem mindegy, hogy az új generációk mit kapnak a régiektől. Nem igaz, hogy az igazi érték nem kell az ifjúságnak!”


Szent Benedek

Amikor a Központi Szemináriumban tanított, együtt énekeltünk a papnövendékekkel az egyetemi templomban. Ők ültek az első padsorokban, mi mögöttük.
Jellemző, hogy a Központi Szemináriumban nem csak a liturgikus zene tanításával foglalkozott, hanem az ötödévesek számára önként, kötelezettség nélkül művészettörténeti előadásokat is tartott, „nehogy tudatlanságból kidobják a régi értékeket”.
Nem csak a zenére gondolt.

Tudományos tevékenységét, kiadott és kiadatlan írásait és fordításait, orosz hadifogságban töltött éveiről írt könyvét szellemi hagyatékként őrzik tanítványai.

Magasra helyezte a mércét, de nemcsak követelni, dicsérni is tudott. Szigorának aranyfedezete volt: önmagával szemben sem volt elnéző. Sokak szemében „kemény és kegyetlen” volt. Igaz, a gerinctelenséget, az elvtelenséget, az ostobaságot ki nem állhatta. De mindent megtett, hogy a gyengéket erősítse, a tudatlanokat tanítsa.
Amikor súlyos szívbetegsége meggátolta, hogy rendszeresen velünk legyen, kórusát felkészítette arra, hogy halála után is tudjuk folytatni a liturgia szolgálatát.
1949 Ádvent harmadik vasárnapja óta a kórus 1726. alkalommal énekelt szentmisén 1999-ben.
Folytatjuk, amíg a Szentlélek Úr Isten engedi, ahogy ő tanított minket.

Honnan merítette Alfonz atya ezt a biztos tudást, ezt a töretlen erőt, hogy mindig tudta, mi a helyes, és a szerint cselekedett? Élete utolsó interjújában így fogalmazta meg:
„Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy állandó kettősségben élünk. Az Édes Jézus adja a jó példát erre. Amikor valamiben megakadt, hogy hogyan tegyen tovább, akkor - ahogy a Szentírás mondja -, félrevonult és imádkozott. Kérte az Atya további útmutatását.

Szent Pálnál többször olvassuk, hogy mindent szabad.
De a szabadság nem szabadosság, hanem minden olyan cselekedet, amely a hitünk által Istennek tetsző.

A nagy probléma: fölismerni az Isten akaratát, még a legszimplább, legegyszerűbb cselekedetben is, és azok közül választani. Nem válogatni, hogy ezt elfogadom, azt nem fogadom, hanem kiválasztani azt, ami legjobban az Isten akarata. Ami nem az Isten sugallata, az a maga természete szerint már emberi ésszel felfogható, hogy ez nem lehet az Istené, mert valamilyen rosszat rejt magában. Az Isten gondolata azonban soha nem rejt magában rosszat, mindig csak jót. Ennek a jónak a megfogalmazása az egyik legnehezebb az egész életünkben. Ezt próbáltam én gyermekkoromtól kezdve a mai napig megvalósítani.”


Úgy érezzük, hogy ezt a gazdag lelki örökséget, amit tőle kaptunk, meg kell osztanunk.

Várjuk Önt is szeretettel az énekesek sorába!